Vaspör település honlapja

A térség történelme:

A község bár Zala megyéhez tartozik, de a Vasi-Hegyhát tájegység részét képezi. A hegyhát elnevezés, mint földrajzi köznév felszíni formára, tulajdonképpen egy dombháti fennsíkra utal. A hegyhát elnevezés a Vas megye déli részén, a Rábával párhuzamosan futó dombhát egészére ráillene, a terület azonban több kistájra tagozódik. Délnyugati végét az Őrség foglalja el, északkeleti része Kemeneshát néven ismert. A két kistáj közötti területre használatos a Hegyhát elnevezés.

 A név viszonylag későn tűnt fel a forrásokban. A 16. század közepén a hegyháti nemesek felsorolásánál a Maráctól Vaspörig terjedő terület kisnemesi falvait említik. A 18-19. századi egyházi igazgatásban is használatos volt az elnevezés. A Hegyháti esperesi kerület a Vasvártól az Örségig terjedő területet jelölte.A Vasi-hegyhát korai története szorosan összekapcsolódik a vármegye kialakulásával. A Hegyháton vezetett ugyanis az a fontos útvonal (középkori néven Olasz út vagy Királyút), amely az ország központjából kiindulva tartott Észak-Itália irányába. Ennek a feltehetően római előzményekkel is rendelkező útvonalnak a védelmére épült fel az un. Római sánc, amely a korai magyar határvédelem egyik belső vonala. Az útvonal nyomvonala bizonyítottan a Vasvártól Gersekarát felé vezető út volt, így feltehetően Vaspör felé folytatódott.

A Hegyhát falvainak története is többnyire az államalapítás korára nyúlik vissza. A kisnemesi családok által lakott falvak feltehetően egykor a vasvári vár birtokai voltak, s a 13-14. század során kerültek a várjobbágyokból nemesi sorba emelkedő családok kezébe. Magát a Hegyhát területét történeti szempontból leginkább ezek a kisbirtokok emelik ki. A hegyháti útvonal a fontosságát az egész középkoron át megőrizte. Az Itáliába tartó kereskedelemnek a török hódoltság vetett véget. A török megjelenése éles határt húzott a tájegység történetében. A hegyháti falvak a 16.-század végén behódoltak a töröknek, és a közvetlen fenyegetettségnek csak Kanizsa felszabadítása (1690) vetett véget. A 16-17. századi reformáció a területen nem éreztette hatását, aminek az egyházi birtokok jelentős száma volt az oka. A török hódoltság nem okozott jelentős változást a táj településszerkezetében, a lakosság a nagyobb hadjáratok pusztításait leszámítva lényegében folyamatosnak tekinthető. Az újkorban a területet a nagybirtok túlsúlya jellemezte. A területet egészen a 20. századig a túlnépesedés és az elmaradottság ellen küzdött. Ezen csak némileg változtatott a Festetics birtokok 20. századi felparcellázása.

A földterület hiányának egyik következménye volt a nagy területű, irtásokon kialakított, állandó lakossággal is rendelkező szőlőhegyek elterjedése a 18. században. A terület egyik elmaradottságának oka a város és a piac hiánya.Elmaradottsága miatt a Hegyhát hasonló jellegű természeti értékekben és néprajzi-történeti emlékekben gazdag terület-, mint az Őrség. Értékeit az idegenforgalom máig nem ismerte fel, a Hegy-hát, mint elmaradott térség érte meg a rendszerváltozást.

Vaspör településtörténeti vázlata

A településrendezési terv történeti megalapozása természetesen nem jelentheti önálló, minden részletre kiterjedő monográfia elkészítését. A településszerkezet történeti fejlődése azonban minden esetben megkívánja, hogy a főbb tendenciákat, a meghatározó település-földrajzi, történeti közlekedés-földrajzi tényezőket számba vegyük.

A földrajzi, környezeti adottságok és a hasonló adottságú, jobban ismert területek példája mutatja Vaspör határában, a Zala felé tartó Szélvíz és a Háshágyi-patak térségében is leginkább a dombok vízhez közeli lejtőinek alsó harmadán az újkőkor óta folyamatosan lehettek települések. A legkorábbi – pontosabban nem ismert helyről előkerült - leletek ebből a korszakból származnak Vaspör területén.

A terület az ókorban Salla (Zalalövő) territóriumához tartozott. A főutak a Vaspöri határt ugyan elkerülték, de a Római Birodalom egyik főútja, az Itáliát a Duna-vidékkel összekötő (újkori neve szerint Borostyánkő-útként ismert) főút - a mai 86-os számú főút nyomvonalán - nem messze tőle. Közeli lelőhelyek – temetkezésekből származó leletek utalnak a hunok és az avarok honfoglalás előtti jelenlétére. Ezeket a magyar településtörténethez képest biztosan létezett előzményeket Vaspör határában – mint településhelyeket – azonban még nem ismerjük. Emiatt nem tudjuk, vajon befolyásolták-e a mai napig folyamatosan követhető településfejlődést.

A szlávok jelenlétére is szép számmal utalnak helynévi adatok a környéken. Szőce, vagy a határba olvadt Csatár neve mindenképp szláv közvetítéssel került a magyarba. A vidék helyneveinek nagyobb része viszont egyértelműen a magyarság korai megtelepedését bizonyítja a környéken.A környék magyar honfoglalást követő megtelepedést tükröző településekre utaló tárgyi leletei és helynévi adatok bizonyítják, hogy a település már jóval első okleveles említését megelőzően is létezett. Neve a magyar toponímiában igen korainak számító puszta személyneves típushoz tartozik. Vaspör nevéhez több eredettörténet is kapcsolódik. Egyik szerint a két megye Zala és Vas pereskedett a település hovatartozása kérdésében, innen Vas pör(per) név. Más források szerint esetünkben egy Wasbert – eredetileg német – személynévből lett a magyar Vaspör alak. Az sem kizárt, hogy Szent István kori német lovag áll a falunév hátterében, hasonlóan Hont, Vencsellő (Vecelin) stb. nevéhez. A határba beolvadt Csatár neve jellegzetes „szolgáltató" településre, pajzsgyártók lakóhelyére utal. Velence neve is jellegzetes. A Velence, Venéce falunevek az észak-itáliai Velence környékéről áttelepített emberek falujára utalnak. A mai közigazgatási területen további középkori települések is lehettek, melyeknek azonban mai tudásunk szerint a korabeli írásos forrásokban nem maradt nyoma.

A település fejlődésének meghatározó tényezője volt a mindenkori útrendszer. A „hagyományos világ" alkonyán, 1806-ban Lipszky János által készített Magyarország térkép szerint Vaspört elkerülték a fontosabb utak. A mai Vaspör első biztos okleveles említése 1323-ból származik. Nem árt azonban felhívni a figyelmet arra, hogy Árpád-kori okleveleinknek – mérvadó becslés szerint – csak körülbelül 1 %-a maradt fenn, így egy-egy okleveles említést a véletlennek tudhatunk be és elvileg semmi akadálya a település akár 2-300 éve már tartó folyamatos létét feltételeznünk akkor, amikor „először" említik.

Vaspör a középkorban a háshágyi plébániához tartozott. Filiális templomát 1554-ben említik. A veszprémi egyházmegye zalai főesperességéből került át 1777-ben a Mária Terézia királynő által alapított szombathelyi egyházmegyébe, annak zalaegerszegi főesperességébe.

A település mai temploma Csatár Nagyboldogasszony-búcsújáró temploma középkori eredetű. 1690-ben romos épületként említik, azonban már 1708-ban helyreállították és felszentelték. Gyöngyösi Gergely pálos rendfőnök feljegyzéseinek kiadója, V. Kovács Sándor szerint Zalában volt a pálosoknak egy kolostora. Amennyiben nem tévedésről van szó esetünkben, az sem kizárt, hogy az éppen itt lehetett. Legalábbis erre utal a közeli Remete-kút helynév, valamint az a tény, hogy a közelben a térképeken is ábrázolt mesterséges halastó volt, ami a középkori remeterendek kolostorainak jellemző tartozéka. Ezt a kolostort V. Kovács Sándor szerint 1360-ban említi oklevél és a Szent Üdvözítő titulussal rendelkezett (az adat forrását Gyöngyösi szövegében nem találtam meg). Ha helyes V. Kovács feltételezése a zalai Csatár pálos kolostoráról, akkor az a Háshágyi család alapítása lehetett. Elhelyezkedése egyébként megfelel a pálos kolostorok jellemzőinek, a közelében halastavak létesítésére alkalmas két patak találkozik. A településrendszer nyilvánvalóan középkori eredetű, kialakulása az árpád-korra tehető. Mindhárom középkori település neve (Vaspör,Velence, Csatár) ezekre az időkre vezethető vissza.

A helyi hagyományok szerint Velence azért Vaspör község közigazgatási területének része, mivel a törökdúlás idején – amikor Csatár elpusztult – a lakosság két irányba menekült: Vaspör ill. Velence településekre.

A történeti demográfia számadatainak segítségével képet alkothatunk a lakosság mennyiségi változásairól, ami természetesen kihatott a település belterületének változására is. Első számszerűen biztos adataink a II.József által elrendelt 1787. évi népszámlálás idejéből ismertek. Ekkor Vaspörnek 522 lakosa volt (154 házban). Fényes Elek a 19. század közepén a falu lakosságát akkortájt 350 főre becsülte. A népességszám 1910-ben 778 fő, 1920-ban 819 fő, 1941-ben már 1005 fő volt. A lakosság száma 1990-re, 480 főre csökkent. A jobbágyfelszabadítást követően indult meg nagyobb mértékben a megmaradt földesúri birtokokon a majorok kialakulása. Ezek virágkora a 19. század vége és a 20. század első fele volt. Ezek egyike volt a mára megszűnt Vaspöri-major.

A mai település még mindig őrzi középkori gyökereit, Velence településrész még ma is különálló. Az egykori Csatárból viszont már csak a templom maradt meg, melyet a 2. Világháború után helyreállítottak.

A térség népi építészete:

A Vasi-hegyhát hagyományos építkezésmódja a faépítkezés volt. Ezt még a földesúri tiltó rendeletek sem tudták megakadályozni. A falvak jobbágyai még a 18. század közepén is szinte korlátlanul irtották az erdőt szántóföldjeik és szőlőterületeik növelésére. Kíméletesebb építkezési mód volt, ha a ház talapzatát és a fő szerkezeti elemeit készítették csupán bárdolt technikával készült boronából, a falakat vesszőből fonták, és kívül-belül sárral tapasztották. A 18. század derekától a Hegyhát falvainak hagyományos fa- és sövényépületei mellett mind gyakrabban feltűnnek a tömésföldből épült lakóházak. Az égetett agyag viszonylag későn a 19. század második felében vált egyre fontosabb építőanyaggá a paraszti építőkultúrában.

E kortól elterjedt a kereszt-mestergerendák használata, ami a padlás teherbíró képességét jelentősen növelte. Az épületeket leginkább zsúppal fedték, a zsúptetőket hosszúszárú rozsszalmából készítették, melyet maroknyi kévékbe kötöttek. A cserépfedés a 19. század közepétől nyert teret a falusi építkezéseken. A cseréptetőt fazekasok készítették, egyenes végű sima zsindelyek formájában. A gazdasági épületeknél még sokáig fennmaradt a hagyományos építési mód. A népi építészet kiemelkedő alkotásai a téglából épített, oszlopos tornácok. Virágkoruk a 19. század derekán, a 20. század elején volt. Az épületek gerendákból rótt, deszkával borított oromzatai a 19. század közepétől gazdagon faragottak, nem egy esetben művészien festettek.

Vaspör temploma

Vaspör községnek az 1900 – s évektől nem volt temploma. A Római Katolikus Egyház Klebensberg Kunó miniszter úr működése során épített egyházi iskolát Vaspörben, az 1920 - s évek közepe táján. Ezen iskola egyik külön álló épülete, terme adott otthont a szentmisének. Miután helyben a faharangláb állaga oly mértékben megromlott, hogy már nem volt felújítható, az út mentén álló egyházközségi iskola elé épített a falu egy tégla harangtornyot, melyet összenyitottak az épülettel, ill. attól un. Spanyolfallal választották el. Hétköznap a teremben oktatás folyt, vasárnap pedig összenyitva a harangtorony alatti kápolnával, szentmise.

2000-ben megszűnt az általános iskola, azóta az épület kizárólag templomként funkcionál. 2003-ban kezdődött az épület felújítása, mely során megemelték a harangtornyot, megfordították az oltárt, és a teljes elektromos hálózat, burkolat és vakolat új felületet kapott.